Avagy miért nem lett Platón politikus

Minden kommentár nélkül idézek Platón hetedik leveléből:

„Annak idején, amikor még ifjú voltam, magam is úgy jártam, mint sokan mások. Tervbe vettem, hogy amint a magam ura leszek, tüstént a politikai életbe fogom vetni magam. De közbelépett a sors, a politikai helyzet különös fordulatainak formájában. A következők történtek ugyanis. Minthogy az akkori kormányforma ellen sokan szenvedélyes harcot folytattak, lázadás tört ki, és az új uralomnak ötvenegy férfiú lett a vezetője… Minthogy volt közöttük néhány rokonom és ismerősöm, tüstént fel is szólítottak, vegyek én is részt munkájukban, mintha ez egészen természetes lett volna tőlem. És senki se csodálkozzék azon, ami akkor megesett velem, hiszen tapasztalatlan ifjú voltam. Azt hittem ugyanis, hogy kormányzatuk célja az államot a törvénytelenség állapotából az igazságosságon alapuló élet felé vezetni, s éppen ezért feszült figyelemmel várakoztam, vajon mit fognak csinálni. És mit kellett látnom? Azt, hogy rövid idő leforgása alatt sikerült nekik a régi kormányzatot, mint aranykori állapotot újból kívánatossá tenniük…

Nem sok idő múlva megbukott a harminc férfiú uralma és vele együtt kormányformájuk is. S ismét hajtani kezdett a vágy – bár most már tétováztam – a köz érdekében való munkálkodásra...

S amint egyre érettebb korba jutva mindjobban belepillantottam a törvények és az erkölcsök természetébe, egyre kétségesebbnek látszott előttem, vajon valóban helyes-e az a szándékom, hogy a politikai ügyek vezetésébe bekapcsolódjam?

…az írott törvények és az erkölcsök romlása is oly hihetetlen méreteket öltött, hogy én, akit minden vágyam a közügyekben való részvétel felé hajtott, mindezt végigélve, végül is beleszédültem a céltalan kavargás látványába. S noha sohasem mondtam le annak vizsgálatáról, mi módon fordulhatnak egyszer mindezek a dolgok – elsősorban természetesen az államügyek – helyesebb irányba, tevékeny közreműködésemre nézve mindig csak a kedvező pillanatra vártam. Végül is be kellett látnom, hogy a mostani államokat, méghozzá valamennyit, gyalázatosan kormányozzák: törvényeik állapotán ugyanis – hacsak valamilyen szerencsés véletlen nem nyújt csodálatos gyógymódot – éppenséggel nem lehet segíteni. Így nem maradt más hátra, mint hogy az igaz filozófiát dicsőítve kijelentsem, hogy csakis belőle kiindulva lehet felismerni, mi is hát az igazságosság mind a magán-, mind pedig az államélet szempontjából.”