2. Hévizi Ottó, Idő és szinkretizmus (állandó tekintettel Nietzschére)

A Libri honlapján való keresgélés közben akadtam rá Hévizi Ottó „Idő és szinkretizmus” című könyvére. A könyvismertető nagyon szegényes volt, így nem tudtam eldönteni, hogy érdekes-e számomra. Hévizitől még nem olvastam semmit, de találtam a neten több letölthető anyagot tőle. Hévizi Ottó írásai érdekesek voltak, csak amúgy szofisztikált filoszosan. Egyrészt nem a kedvenc stílusom, másrészt nehézkes, nem könnyű olvasmány, ahol sokszor l’art pour l’art a szófacsarás, a gondolat-bonyolítás. A filozófusi csűrés-csavarásban szerintem valahol mindig elvész a józanész. Néhány érdekes, egyéni gondolatot azért találtam benne. Sokat foglalkozott Szókratésszal, de számomra lényeges pontokat nem fedezett fel a daimonion jellemzésében (pl. azt, hogy mindig belső hangként jelenik meg, és tanácsa kizárólag tiltó), pedig megpróbálta összegezni a daimonion „tulajdonságait”. Az is furcsa, hogy nagyon feltételes módon fogalmaz róla, holott minden történelmi személy, aki Szókratészt ismerte és írt róla, szólt – és azonos módon – Szókratész daimonionjáról.

Végül mégiscsak megvásároltam Hévizi fent említett könyvét, mert a Libriben beleolvastam, és a szöveg kevésbé tűnt szofisztikáltnak. Talán érdekes lesz a jelenkori, és „fizikától mentes” időfogalmat is megismerni. A könyvnek még nagyon az elején járok, így véleményemet nem összegezhetem, azt viszont elmondhatom, hogy a bevezető alapján már nyilvánvaló, hogy én nagyon másképp látom a világot.

„… kérdés, hogy az olvasó miként tekinti filozófiának azt, amit annak gondolna. Vajon «procedúrának» tekinti-e a maga kedvelte filozófiát vagy «deklarációnak» (Hofstadter 2005. Gödel, Escher, Bach, 363.), vagyis inkább programnak érti-e a tudást, vagy inkább információnak?”

A fenti idézetből, és a saját információ⁴- és filozófia-megközelítéseimből⁵ érzékelhető a látószögek eltérése. Én a filozófiát egy tudományos világszemlélettel azonosnak tekintem, ami tudományos abban az értelemben, hogy a kor valamennyi jelentős tudásanyagára támaszkodik, és világszemlélet oly módon, hogy a különböző tudományterületek eredményeit dinamikus és egymással harmóniában lévő, összefüggő egészként látja. Az információt pedig „fizikai” létezőről elvonatkoztatott fogalomnak tekintem, hasonlóan ahhoz, ahogy Tom Stonier az energia-fogalom mintájára adott definíciót az információra – rendezési képességnek tekintve – én pedig másolási képességnek gondolom.

Még egy megjegyzést tennék a könyv elolvasásának befejezése előtt. Nietzsche fogalmazta meg a következőt, amit Hévizi is idéz:

„A filozófus alkotása az élete (elsősorban, a műveit megelőzve). Ez az ő műalkotása.”

Ezzel én messzemenően egyet értek, és magára Nietzschére alkalmazva a gondolatot, elég nyomasztó „művet” látunk magunk előtt. Ezért nem igazán érthető számomra a nagy érdeklődés Nietzsche körül, és ez Hévizi írása kapcsán is kérdéses számomra.

3. Martin Heidegger, Az idő fogalma

Antikváriumban jutottam hozzá ehhez a könyvhöz (Kossuth Könyvkiadó, 1992.). Az írás egy előadás anyaga, melyet 1924-ben tartott Heidegger, és azóta szeretném elolvasni, amióta a „Lét és idő”-t kóstolgatom, tehát régóta. Mindig zavart, hogy Heideggerre milyen kevés hatással volt a fizikai időfogalom forradalmi változása a XX. század elején. Ez nem azt jelenti, hogy ne foglakozott volna vele, csak éppen nem érzem, hogy látásmódjának szerves részévé vált.

„Az érdeklődést az iránt, hogy mi az idő, napjainkban a fizika fejlődése keltette fel azáltal, hogy az ebbéli megragadás és meghatározás alapelveit – a természet egy tér-időbeli vonatkozási rendszerben történő mérésének alapelveit – vizsgálódás tárgyává tette. Ennek a kutatásnak a jelenlegi állását az einsteini relativitáselmélet rögzíti. Ebből néhány tétel: a tér önmagában semmi, nincs abszolút tér. A tér csupán a benne levő testek és energiák által létezik. (Egy régi arisztotelészi tétel: ) De az idő is semmi. Az idő csupán a benne lejátszódó események következtében áll fenn. Nincs abszolút idő, sem pedig abszolút egyidejűség. Ha csak destruktív vonásait nézzük, könnyen át lehet siklani ezen teória pozitív vonásai felett, hogy tudniillik tetszőleges transzformációkkal szemben épp a természeti folyamatokat leíró egyenletek invarianciáját igazolja.”

Heidegger idő-fogalmának kritikája helyett azért idéztem a fentieket, mert ebben a részletben tetten érhetőek a régi, hibás szemlélet elemei: a térben és az időben még benne vannak a testek Hedegger szerint.

Sokat írtam a szóbeliség ma már világossá vált hátrányairól, a világ bonyolultabb jelenségeinek leírására való alkalmatlanságáról. Ezt boncolgatva soha nem említettem érvként Heidegger írásait, pedig az ő küzdelme a nyelvvel nagyon jól érzékelteti, mennyire elégtelen ma már a verbalitás azoknak a bonyolult összefüggéseknek a visszatükrözésére, amelyek megértése „itt van a nyelvünk hegyén”, de csak a matematika nyelve az, amivel meg tudjuk fogalmazni. Heidegger hősi küzdelme a szavakkal, és ennek a harcnak a kudarcba fulladása jó tanulság lehetne a filozófusoknak. Sajnos nemigen látom, hogy levonták volna a megfelelő következtetést. Heidegger legnagyobb érdeme az szerintem, hogy ő legalább felismerte a meglévő szavak és nyelvi logikák inadekvát voltát.

___________________________________________________

¹ Ven-ce, A titkok feltárásának igaz könyve, Quattrocento Kiadó, 2013., II. Az alapvető őszinteség, (15.)

² Id. mű, IV. A legkiválóbb erény, (4.)

³ Id. mű, V. A nehezen érthető, (1.)

⁴ Lásd pl. az „Információvédelem vs nyilvánosság” című cikkben

⁵ Lásd pl. a „Stephen Hawking, amikor nem fizikáról beszél” című cikkben