Avagy művészet és teremtés Ismét Vörös István cikke1 késztetett írásra. Első indíttatásként azért, mert nem értek egyet a cikk lehangoló, és alapjaiban igazságtalan indító gondolatával: „Közismert, hogy a magyar költő tágít, bővít, hozzátesz (vagyis költ), egyenesen hazudik, amit még Arany János is hitelesít („Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak!”), a német viszont tömörít. A költészetre igaz dolgokat gyakran hajlamosak vagyunk az irodalom alapvető jellemzéseként is felfogni. A magyar költő (író) hazudhat, a német pedig sűrít, összefoglal. És még mi akarjuk, hogy a költőink világviszonylatban is elismertek legyenek?” Amint tovább olvastam az írást, egyre több példáit találtam a verbalitás csapdáinak, hogy miképp lehet téves következtetésre jutni pontatlan szóhasználatból, vagy hibás feltételezésből. Nézzük hát, miképp látom én a művészet és a teremtés…